I.
Az utolsó messzehangzó történés, mely átütötte a város túl sok üresjárattól korhadt szívét, egy lövés volt: az első puskából - épp hogy feltalálták e fegyvert - kirepült, riadt lövedék átkígyózott a levegőégen, mint rettenetes, láthatatlan gondolat, és hirtelen harmadik szemmel ajándékozta meg apolitikus iszákosaink egyikét, aki előjött, hogy láthassa, mint vonulnak el, alig vánszorogva, az ellenséges táborhoz tartozók. Amikor megérkeztek volt, színek és ragyogó fémek orgiájába burkolózva, hatalmas ágyúik lesöpörték a föld színéről a tóparti házakat; közel fél évezreden át uralták a várost, magukkal hozták kábító étkeiket, dalaikat, kurváikat, elhintve mindebből valamennyit a külvilággal való kommunikációra éhes lényünkben is, olyannyira, hogy végül a mélységesen emberi gondok — melyeket az esetek zömében azokkal osztunk meg, akiknek semmi közük hozzájuk - oda vezettek: képtelenség volt megkülönböztetni az őslakosokat a „kívülről érkező vérrokon"-tól.
Ily módon elvonulásuk nem jelentett egyebet, mint a város különös meghasonlását: az unalom által lehengereltek ellenségként távoztak, míg a mindeneket elszenvedők (a föld és egyebek örökösei) maradtak, szégyenfolt nélküli hazafiságukkal. Ezt az óriási különválást - melyet nem kísért siralomvölgye jajongó és a bujdosás folklórkincsének fiókjában kutakodó anyák, lánytestvérek, feleségek, szeretők serege - elősegítette az apolitikus iszákos halála, míg a gyilkos golyó - az ösz-szes ezelőtti és ezutáni háborúk tölténye - áthatolt a központban álló kocsma falán, át a pillangókkal, hervadt rózsákkal és füstölő háremhölgyekkel kihímzett függönyökön, hogy aztán megállapodjon - amint azt tanúsítja ama anyakönyv, amelyik elhamvadt a városháza tüzet fogott épületének falai között, a kezesség 1938. esztendejében - a város röppályáján, mint valami apró és egyelőre tisztázatlan jelzésű műhold.
Az eldördült lövés valójában köszöntés volt, amolyan is-tenhozzád (segítségével az ellenség talán azt akarta bizonyítani a város előtt, hogy távozásuk után az a haladás miféle ajándékaitól fog megválni); egyik paradoxon természete folytán azonban, az egyensúly belső tehetetlenségét jelentő titok következtében - mely egyébként később sok tudós főre tapasztott ősz hajszálakat - a háromszemű (egyik épp akkor nyílt rá a túlvilágra) iszákos merev teste emlékművévé vált ama közönynek, mely földhöz vágódott kevéssel azután, hogy a nők „Jaj, meghalt, meghalt!" sikoltásai hirtelen elcsitultak, mintha valaki - se szó, se beszéd - eltemette volna azokat.
Abban a pillanatban az ellenség utolsó harci szekere is eltűnt a láthatáron. „Végre-valahára megszabadultunk tőletek is!" - mondta felszusszanva egy öreg a vezírnek, aki helyőrsége fölött tartott szemlét. „Végre mi megmenekülünk tőletek" - válaszolt a vezír. - De jaj nektek nélkülünk, hisz' egymást fogjátok felfalni, mint a hordóba rekedt patkányok!"
Azzal elment. Valószínűleg ez a fajta dühödt éhség kínozta az összes, ellenség nélkül maradt országot.
Miután a puskadörej sírba került a háromszemű iszákossal együtt, a városra ráterült az elrendeltetett békék egyik legfélrevezetőbbike: fényes, mi több, olajszerű csend, a nagy gondok hiányában és hallgatásábanoly hódítóan, hogy félt az ember magára maradni valahol, mert a tárgyak, a kövecskéktől a késekig, váratlanul oly szeretővé és közlékeny-nyé váltak, épp csak meg nem szólaltak, hogy képesek voltak magukba zárni az emberfiát, aki mindannak forró ölelésében találta magát, amit azelőtt, még öntudatos állapotában, lélek nélkülinek látott. Az évek során ez a béke - elszunnyadva a naptár sikertelen kísérletei közepette, melyek révén megpróbálta fenntartani uralmát a másodpercek, percek, órák és évek felett - azt művelte, amire valamiféle mindenható gyógyír képes: kiegyenlítette a városbeliek mentális életkorát, és innen ered a históriának ama hosszú, szinte történelmen kívüli, az egerek által átlyuggatott kötetek közt fellelhetetlen időszaka, melyben megszűntek a generációs nézeteltérések.
Ugyanakkor, a tudatok azonossá válásával együtt, eltűnt az együttérzés és a felebaráti szeretet fogalma is, hiszen a dédunokák dédapáikkal egyszerre vagy valamivel korábban haltak meg; a sajnálat kiveszése a vérségi érték visszahúzó-dását eredményezte. Elhaltak a rokoni, családi, nemzetségi kapcsolatok, míg egyszer csak - abban a pillanatban, amelyiknek sikerült elhoznia e furcsa békét az idő ősi, múltat, jelent, jövőt hordozó kerékvágásába - senki sem tudta biztosan, valójában ki távozott a városból: az ellenség vagy a lakosság? E történés valóságos volt, amint az úgy két évtizeddel később be is igazolódott, a kínai szent szövegek lefordítása nyomán.
Két világméretű háború következett, melyek úgy csörtettek át a városon, felette és utcáin, mint idegen katonák megveszett folyama, akiket - miután nemcsak egymást öldökölték, közben lerombolva az épületeket, megszabadítva a házakat minden feleslegestől, beleértve a szentképeket, az aranyat, a kislányokat és a kenyeret - még el is kellett temetni a lehető legkeresztényibb módon. A város egyedi békéje sírba tette őket, aminthogy meg is érdemelték; egyébként évszázadunk közepe táján több temető volt látogatható: „az olasz", „a görög", „az osztrák", „a porosz", „az új-olasz", „a német", „az ismeretleneké" stb.
Elszórtan a határozott építészeti vonallal már nem rendelkező házak között, e temetők egyre mélyebbre süllyedtek a békébe és a rögbe, a városlakók pedig kénytelenek voltak saját sírkertjükbe gyűjteni össze ezek tartalmát, és ily módon a halottak nem csupán szegény, a világ mérhetetlen őrületének áldozatul esett idegeneknek bizonyultak, hanem valamiféle akaratlanul tékozló fiákká váltak.
Bizonyos, hogy így leltek végső nyugalomra a városiak vándorúttói elemésztett gyermekei is.
Két világháborún keresztül, ideszámítva a világégések közti többnyelvű és zaklatott szünetet is, a városban egyetlen embert öltek meg, a többit a jó halál rabolta el. Az, aki erőszakos véget ért, tulajdonképpen elevenen égett össze, harmadkéz alatt Európából érkezett katalógus alapján épített villájával együtt, ugyanis az olaszok hivatalosan, óhajukat iratokkal alátámasztva, kölcsönt kértek tőle a hőközpont felépítéséhez, ő pedig, az utóbbi évszázad leggazdagabb uzsorása, a hazafit játszva, egyértelműen elutasító választ adott erre. Miután hóna alá helyezett főtt tojással, majd a kígyóbőrből készült rémítő korbáccsal - a kiüresített bőrt kő-vecskékkel tömték ki - próbálták jobb belátásra bírni, a fasiszták elképedve álltak e „solitudine immensa" előtt, mely rejtélyes módon táplálta az ellenállás és túlélés eme remek érzékét; aztán lángra lobbantották, mondván: eme egyedülálló faj lelke valóban a pénz volt, hiszen csak a lélek képes szembeszállni, csendesen avagy hallatlan üvöltések közepette, egy sor vadállati kínzással, mely nemcsak a majomból formálna embert, hanem a papagájból is.
Miután az uzsorás átváltozott uzsoráshamvvá - hihetetlenül kicsi kupac volt -, más, többé-kevésbé felkavaró végze-tű halott hiányában a városiak mártírlelket támasztottak fel abból a hamuból. E mártír megjelenése egybeesett a csend posványának újabb beözönlésével, melynek alig érezhető, de az idő felhorgadásaihoz hasonló vérszomjjal rendelkező hullámai révén a városlakók sokasodtak, szaporították állataikat, felfalták azokat, visszaadták a földnek a bekebelezett jószágok, növények és kombinációk utolsó alakját, töprengve élet, halál, őrület stb. kapcsán. Egyfajta elérzékenyült és szédítő özönvíz volt ez, senkit nem riasztott meg, mert senki sem fedezte fél. Mintha kiűzettek volna a történelemből, miután belekóstoltak az o összes különlegességébe, nem voltak hajlandók továbbra is benépesíteni azt; így a város olyan térséggé vált, melyben egybeolvadt az állottság majdnem szent igénye, a haszontalanság mélységes érzése, egyfajta lassított szenvedély, ami a dorbézolás iránti igénnyel kezdődött és lebénultakkal végződött, egy maró nyelvezet, azon emberek sajátja, akik a halált veszekedésekkel és kicsinyes irigykedéssel kitöltött élet legnagyobb teljesítményének tartják, olyan térséggé, melynek mindegyik lakója egyedinek, a kereszt - vagy a kanál - hordozására ítéltetettnek látta önmagát, valamiféle abszurd félreértés bölcsőjében.
A jelen, a múlt és a jövő ismét ugyanazon ostobasággá változott át, és sok zarándok, turista és utazó, elkábulva - mialatt, ha ideiglenesen is, együtt úsztak az őslakosokkal - a város furcsa békéjétől és valóban lenyűgöző szépségétől, azzal a határozott meggyőződéssel távozott - a paranoia küszöbén -, hogy a mennyország egyik, e földön felejtett darabkáján időzött néhány napig.
A város különös varáal bírt, olyan volt, mintha a világ gyer-mekkorát tükrözné. A tapasztalt utazók, akiket elemésztett eme ősi, káros szenvedély - talán nem egyéb, mint a halálfélelem másik arca és a hamisítatlan vágy iránti sürgető igény -, szakértőként nyilatkozták, hogy semmiféle szerencsétlenség, egyetlen ellenséges láb sem fogja érinteni a várost, mert e kísérteties, kézenfekvő gyermekkor még a kövekben is fel tudja ébreszteni az emberséget, nemhogy a harcosokban vagy a természet ítélkezésében. Maga az Apokalipszis teljesítette ki itten magas szintű küldetését, hogy később a világ többi részén lelki nyomorultakat készítsen fel, akik méltónak bizonyulnak az említett városban való letelepedésre.
Úgy esett, hogy heves éjszakát tölthettem el kedvesemmel, Netával (mintha egy repülő szőnyegen, vagy mintha az Éden szigetnyi foltján), éppen a teljes idő megszámlálhatatlan szeleikéinek egyikét élve föl; olyan éjszakát, mely -meglepő módon, hiszen az idő teljessége megsemmisítette a számok leghalványabb fogalmát is - folyton ismétlődött, anélkül, hogy elveszítette volna érzékiségét és a meg-nem-éltség sokszor nálamnál is jelenlévőbb benyomását.
Megszabadulva azon férfiúi lidércnyomásoktól, melyek a világ tudta nélkül folytatott szerelmeskedést kísérik, felvértezetten ama gőgös ember édes önzésével, aki úgy birtokol, hogy nem kapják rajta, szokásomhoz híven hagytam Netát aludni, írtam neki egy cédulát, és kimentem a tóhoz. Nemtelen, kínzó, oly jól ismert fény uralkodott mindenek felett, az a fajta, amelyik rákényszerít bennünket, hogy mindent egyazon pillanat alatt próbáljunk megélni, párhuzamosan a rettegéssel, hogy valamit elveszítünk, valamint a vágy táplálta féktelen, őrült képzelgésekkel, a kívánság keserű felszívódásával és az elölről kezdés kamaszkort felidéző leheletével.
Észre sem vettem, hogy már a vízben vagyok és elkezdtem úszni; képtelenek vagyunk felmérni, hogy esetleg abban a folyékony csomóban leledzünk, ami összeköti az égi-eket a földiekkel; fejemben ilyenszerű gondolatokkal szeltem a vizet, amíg rá nem döbbentem: túl sok szerelem az ágyban túl nagy adag költészetet hoz magával, ez utóbbi pedig sokszor tomboló rúgásokkal, rettenetes marcangolással illeti az időt, oly váratlanul, mint ahogyan megjelent a gép-pisztoly csöve pontosan homlokom közepének szegezve, épp oda irányítva, ahová a városban elsőként látott puska szemet vájt az apolitikus iszákos kisimult homlokán. Csak jó egy órával később - patkánymódon összehúzódva, így várakozva egy ablak nélküli zárka sarkában - kezdtem ráébredni a valóságra: elfogtak a határra ügyelő kopók, és minden esélyem megvan arra, hogy nagyjából tíz éven át lekéssem az otthoni ebédet.
Túlságosan sokáig szeretkeztünk ahhoz, hogy még azt is megtudhassam: az előző éjszakán átlépte a határt egy, a fázás ellen gépolajjal bekent atyafi, szégyent hozva minden határőrre és a tóra felvigyázókra; mialatt én aláírtam a szobában hagyandó cédulát, a megszégyenítettek és „felülről" keményen megbíráltak vadászatra indultak. Márpedig akit elcsípnek, az fizet meg e világ összes szökevényének vétkéért. (...)